Moha bácsi
füveskönyve
Szerencsések vagyunk?
Többen mondták, hogy Zsákommal, szívemlelkem kedves
feleségével milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen jól
kijövünk, ilyen jól megértjük egymást, hogy bár mozaik
család vagyunk, milyen hamar, milyen jól megtaláltuk
mind az öten a helyünket az új felállásban,
mozaik-családunkban.
Valóban. Két és fél éve ismerkedtem meg Zsákommal,
szívem kedves azóta már feleségemmel. Egy komoly
zökkenőtől eltekintve, boldogok vagyunk együtt. (Soha
nem tudtam, hogy létezik folyamatos boldogság!)
A körülöttünk élő barátaink, a rokonok döntő többsége
csodálkozva leste, mi történik velünk. Ez nem csoda: én
is csak hálás szívvel, megdöbbenve figyelem a körülöttem
levő négy embert. Ahogy Zsákom nyitott a gyerekeim felé,
ahogy ők el- és befogadták a nevelőanyjukat, ahogyan
Zsákom kislánya nyitott a vadonatúj testvérei felé, és
ahogy nyitogat felém, aki „elvettem” tőle az anyját, és
aki következetesen szigorú vagyok vele.
Szerencsések vagyunk? Valóban? A szerencse lenne ez?
FITTYFENÉT!
Zűrös volt a kezdésünk fizikai körülménye. Az exem még
Magyarországon dolgozott, van két kamaszgyerekem, akik a
válás után velem maradtak, Zsákomnak is egy nem semmi,
négy felnőtt négyfelé kényeztetett kislánya; én együtt
laktam az akkor már papíron is exemmel, aki Angliába
készülődött; Zsákom a szüleinél lakott… Nem kell
részleteznem, ugye?
Nem volt egyszerű mozaikcsaládod építeni. A gyerekek az
első találkozás után kivétel nélkül bezártak az új
partner előtt. Ki kellett őket nyitni. Istennek hála,
sikerült, de persze a mai napig vannak, maradtak apró
reflexek, amik egy mozaikcsaládban soha nem szűnhetnek
meg.
Aztán meg kellett oldani a lakhatásunkat. Irgalmatlan,
svájci frank alapú hitellel. (A „válság” és a magyar
bankok, történetesen az Erste Bank cinikus, robbantásra
készetető pofátlanága miatt egy év alatt majd’ duplájára
emelkedett törlesztő összegünkkel.) A lakbérünk, polgári
önkormányzat ide-oda, majd a kétszerese, mint az első
bérlőnek, akivel lakást cseréltünk.
Aztán persze össze kellett szoknunk, így ötösben is. Ami
gyakorlatilag a mai napig tart. (Éppen mostanság volt
néhány viharos beszélgetés, mert Zsákom és a fiam
mostanság éppen határvillong egymással, és éppen a mai
napon nagyon összekaptunk egymással, részben éppen ebből
adódóan.) Aztán Zsákom tíz évvel fiatalabb nálam. Többet
keres, mint én. Vacak a munkahelyem. Keveset tudok csak
aludni, ha azt akarom, hogy egymással is foglalkozzunk.
Fiatal házasként meg kell osztani a figyelmünket, mert
kell idő a srácokra is.
Stb., stb., stb… Nem is folytatom.
Szerencsések vagyunk? Frászt!
Illetve igen, de nem csak azok. Az interneten
találkoztunk, és akkor igen, kellett szerencse, hogy
egymásra leljünk (bár én a szerencsében nem annyira,
sokkal inkább a gondviselésben hiszek). Elsősorban nem
szerencsések vagyunk, hanem valami másról van szó.
Megharcoltuk, megharcoljuk a magunk harcait. Mindenki
mindenkivel. Zsákom is velem, én is ővele. A közös
dolgaink legelején tisztáztunk rengeteg dolgot. Köztük
azt is, hogy együtt akarunk megöregedni. Ezért
lefektettünk néhány közös szabályt is, és a harcok
közben, a mindennapokban ezeket igyekszünk szem előtt
tartani. Ezek pedig nagyjából a következők.
Döntéseket kellett és kell hoznunk: ne a
körülmények sodorjanak, hanem irányítsuk magunk az
életünket! Ez az alap: az, ahol tartunk, döntések
sorozata. Egymás melletti döntéseké, a család
mellettieké, a szükséges kompromisszumoké, a megérteni
akarásé és a szeretet melletti döntéseké.
Szeretjük és tiszteljük a másikat, és iparkodunk a
magunk tiszteletreméltóságát is megőrizni. A nagy
harcok közben is, illetve akkor még inkább. Ezért ha
indulatok vannak (mert persze, hogy vannak), törekszünk
a sértő, trágár indulatszavak teljes elhagyására. Úgyis
nagyon megbánnánk.
Minden erőnkkel igyekszünk, hogy elkerüljük a
játszmákat (nem is olyan könnyű dolog!). Ezért
kimondjuk, amit gondolunk, amit érzünk. tudomásul
vesszük, hogy ez néha fáj, és néha fájdalmat okoz, de
enélkül jönnének majd az elhallgatások, elfojtások: a
halál. A kimondás lehetőleg ne az „ami a szívemen az a
számon” pokrócsága legyen (bár persze becsúszik), hanem
az érzések, gondolatok, megbántottságok, vágyak stb.
közvetítése.
Szóval nagyjából e néhány egyszerűnek tűnő pont
betartásából áll a mi „szerencsénk”! És addig tart, amíg
ragaszkodunk a magunk hozta szabályokhoz, nem tovább.
Aki irigyel, így irigyeljen, illetve így kövessen!
Vissza az oldal tetejére
Lóarcú néni vallása
Minden reggel az Újpest-Központnál szállok le a
metróról, és jobbára a központban levő szupermarketben
vásárolok magamnak napi falatokat. Ahogy kifordulok a
metróból, szinte kivétel nélkül, minden reggel látok egy
nénit. Magas, egyenes gerincű hölgy, hosszúkás, kicsit
lószerű arccal, s lószerű arcán valami hidegrázós
közömbösséggel ácsorog a telefonfülkék mellett, miközben
kezében rendületlenül egy Őrtorony magazint
szorongat. A mai reggel kivételével még soha nem láttam,
hogy bárkivel is beszélgetett volna.
Áll a néni a hajnali forgatagban, tiszteltre méltó
kitartással, és kezében tartva árulja a vallását. Arca
közömbössége fájón ellene mond a magazinban taláható
hurráoptimista, szocreál Újjá Teremtett Föld örömnek.
Közömbösség, szigorúság komorlik az arcáról. Minden
reggel ott áll, minden reggel végzi az Istentől hite
szerint kapott munkáját. Becsületesen, kitartással áll
ott, hogy jól fessen a gyülekezeti vénnek ledott
statisztika, s hogy megmutathassa Jehovának: "Ennyit és
ennyit dolgoztam érted, látod, Kecskék Ura?"
Áll a Lóarcú néni az Őrtorony-nyal, és csak áll,
csak áll, csak áll némán. Bizonyára arra vár, hogy
rohanja le végre valaki: "Jehova Tanúja akarok lenni,
mondja el a jó hírt, avasson be a Szentháromság tanának
tarthatatlan sületlenségébe, az elhallgatott Jahve név
titkaiba és hogy csak betű szerint 144 000 ezer embernek
kell újjászületnie!" Áll a néni. Missziózik.
Kérlelhetetlen arcával, újságjával.
Ráz a hideg a nénitől. Tán nem tehet az
arckifejezéséről, bár úgy gondolom, ami bennünk van, ami
lelkünkből meghatároz, az ott lesz az arcunkon is. Ha
neki az van a lelkében, ami az arcán... Ajjaj!
Nem lenne jobb, ha kincstárian mosolyogna, az sem (ennek
is meg van a megfelelő keresztény csoportja!). Az
kellene, hogy önmaga legyen, én pedig ne legyek
megmissziózandó alany, hanem én magam. Mármint az ő
számára. Ezért soha nem fogok odamenni a nénihez. Isten
ments'! Dehogy fogok! Mit könnyítgessek neki? De
elkerülöm azt is, hogy megszólítson. Elkerülöm, mert az
arcán akarnám látni, azt, amit hisz! De tudom, soha nem
fogom ott látni. A néni vallásos, az biztos. A hitéről
inkább semmit. Nem is tisztem, meg jogom sem.
De azt tudom: így semmiképpen nem akarnék vallásos
lenni! Mert a vallás senkinek nem kell manapság. A
kell-ek sem. Az embereknek az emberek kellenek, s szép
lassan már azok sem. De a magánytól irtóznak. A párostól
is, a csoportostól is. S Lóarcú néni, ahogy ott áll, azt
sugallja fene nagy szigorral, árújában nincs más, csak
tanok, eszmék, nagy, jövőben bízó ragaszkodások.
Adok-kapok alapon, hoci-nesze Pokol-Menny mérkőzés, ahol
ő már egészen biztosan jó helyen áll. Hiszen kezében ott
az újság, tudja, hogy akiket néz, elkárhoznak, és azt
is, ő már jó helyen van. Ott, Újpest.Központban, a
metró-kjiárat mellett.
Vissza az oldal tetejére
Boldogság fölött az
Ég
Valahogy kielégítetlenül hagyott az előző bejegyzésem a
boldogságról: nem érzem teljesnek. Napok óta itt
bóklászik bennem ez az érzés, de nem tudtam szavakba
önteni, sőt igazából még gondolatokba sem, hogy mi is
az, ami még kellene, ami még hiányzik.
Ma beugrott egy kép az Angyalok városa című
filmnek a legvégéről.
Egy angyal napi feladatteljesítése közben –
jelenlétével békéhez segíti a haldoklókat– beleszeret
egy fiatal orvoslányba, és a szerelem kedvéért emberré
lesz, feladva a halhatatlanságát, sebezhetetlenségét.
A film végén, miután szerelmük beteljesedik egy
csodálatos kis hegyvidéki házban, a reggel a boltból
kedveséhez kerékpározó, boldog, ragyogó mosolyú lányt
elüti egy teherautó. A helyszínen meg is hal. A volt
angyal megérzi, mi történt, és lélekszakadva rohan
szerelme elé. Amikor rábukkan, a karjába veszi, és sír.
Az asszony akkor még él. A volt angyalra emeli
tekintetét, aztán elnéz mellette, és szelíden
elmosolyodik. Az angyal megérti mitől van, és felkiált:
„Nem! Nem! Ne nézz rá!” Tudja, hogy a lány az érte jött
angyalt látja…
És itt van egy nagy csavar a filmben! Amikor még angyal
volt a férfi, a többi angyallal a tengerparton
találkozott, hajnalban. A lány halála után elmegy a
tengerpartra, ahol a többi angyal már ott várakozik.
Levetkőzik meztelenre és a tengerbe veti magát. A képek
akár azt is sugallhatják, hogy öngyilkos akar lenni. A
kamera vált és az őt néző angyaltársak mosolygó arcát
mutatja. Aztán visszatér a volt-angyal mosolyogó arcára,
aki szemmel láthatón, egyértelműen önfeledten élvezi a
hullámok játékát, a habok simogatását. S egyértelmű az
is, hogy nem hűtlen, nem szitaszívű, csak boldog. Dacára
a lány halálának. Ragyogó tekintete, amelyet
kimerevítenek, és ez az utolsó filmkocka, elmondja: van
halál, de van a tenger is!
S tulajdonképpen ez maradt ki az előző írásomból. Van
Zsákom, de tudom, hogy van halál, van fáradtság, van
pénztelenség, lesznek nemszeretem-napok; de azokon a
napokon is, azokban a helyzetekben is körülölelnek a
hullámok, simogatnak a habok. Van halál, de van a tenger
is. És néznek az angyalok, szelíden mosolyog az Ég!
A legnagyobb ok a boldogságra!
(Az angyalt Nicolas Cage, a fiatal orvost Meg Ryan
játszotta a filmben. Az amerikai változat tulajdonképpen
remake-változat, eredetije pedig egy Wim Wenders mű,
Berlin fölött az ég volt.)
Vissza az oldal tetejére
Boldogság
Néhány éve a „Szövétnek” című folyóiratba írtam egy
cikket, „Hitünk és a boldogság” címmel. Most
újraolvastam önmagam írását. Miközben teljesen
egyetértek vele, valahogy mégsem tudok vele teljesen
egyetérteni. A cikk arról szól, hogy hiába van meg
mindenünk ezen a Földön, ha nincs Istennel kapcsolatunk,
az igazi boldogságot nem ismerhetjük, s főleg nem
élhetjük át a maga teljességében.
A cikk mellé akkor odamásoltam Kosztolányi „Boldog
szomorú dal” című versét is. Gyönyörű, igaz vers! A
befejezése így szól: „Itthon vagyok itt e világban /
S már nem vagyok otthon az égben.” Hát erről szól a
cikkem.
Ma sem tudok a cikkel vitatkozni. Legalábbis elvi
szinten. A gyakorlattal bajom van.
Boldog vagyok másfél éve! Másfél éve boldog vagyok. Van
körülöttem négy csodálatos ember: a párom, a két
gyerekem, és a párom gyereke. A párom, Zsákom úgy
szeret, ahogyan mindig is vágytam rá, hogy szeressenek.
Szeretem őt, és ő boldog attól, ahogyan szeretni tudom
és akarom őt. Zsákom szereti a gyerekeimet (éppen most,
itt, az étkezőasztal mellett azt mondta nekik: „Éppen
azon gondolkodtam, bármit csináltok, szeretlek
Benneteket!”) A gyerekeim szeretik őt: nap, mint nap
spontán átölelik, bolondoznak, nevetnek vele, hozzá
fordulnak a problémáikkal, a leckéjük kérdéseivel.
Szóval boldog vagyok Zsákommal az újonnan cserélt
lakásunkban, három gyermekünkkel, miközben dobozok
között élünk. Hálásak vagyunk, hogy végre a konyhában
mosogathatunk, hogy folyik a víz, hogy van galériánk,
hogy van hűtőszekrényünk, hogy van étkezősarkunk.
Zsákommal hálásak vagyunk, hogy este nap, mint nap
együtt fekszünk le, és reggel együtt ébredünk (ó, a
hajnali mosolya!). Boldog vagyok, hogy szép és okos
társam van!
A cikkben azt is írtam, hogy boldog csak az tud lenni,
akiben megvan a képesség arra, hogy boldog legyen.
Bennem van rá képesség. Zsákomban is van. Jó kezdet!
Tehát boldog vagyok, olyan dolgok miatt, amikre a
cikkben azt mondtam, hogy csak múlandó, nem örök
boldogság-források. Így fejeztem be a cikket:
„Boldogok vagyunk, boldognak tudjuk magunkat ezeknek az
igéknek a fényében? S ha nem, akkor vajon ennek nem az-e
az oka, hogy még mindig testi módon gondolkodunk, s
emiatt kizárólag a körülményektől, az emberektől, s nem
a megváltozott szívünkben munkálkodó Istentől várjuk a
boldogságot?”
Aktív keresztény korszakomban viszont soha nem éreztem
magam annyira boldognak, mint ma érzem. (Volt keresztény
barátaim bizonyára azt mondják most, hogy „Hát ez az! Ez
a gáz!”) Akkor rettenetesen vágytam a szeretetre,
szerelemre, de a Biblia szerint nem ebben kellett volna
a boldogságot keresnem; s bár elfogadtam, amit akkor
olvastam, mégis képtelen voltam boldognak tudni magamat.
S most megpróbálom feloldani azt az ellentmondást. amit
a cikk írásakor is éreztem. Nem történt semmi más, csak
félreértettem, amit olvastam. Ezt írtam:
„Kigyűjtöttem a Bibliából az összes olyan igehelyet,
amelyben a „boldogság” szó előfordul.
(Kettőszázharmincöt igehelyet találtam a Károli-féle
szövegben.) S bár előre sejtettem a végeredményt, mégis
meglepődtem egy kicsit. Természetesen ismeri az ige
azokat a boldogságforrásokat, amelyeket ma általában
annak tartunk, s döntő többségükről nem is nyilatkozik
negatív előjellel. Ennek ellenére valami mégis nagyon
szembetűnő volt számomra. A boldogságigék közül alig
négy-öt olyan van, amelyik az általánosan elfogadott,
elvárt, a bevezetőben említett dolgokat jegyzi fel a
boldogság-forrásaként.” És ezek után alaposan
szembeállítottam a földi és a mennyei boldogságot. Pedig
nem kellett volna!
Kosztolányi is boldogan volt szomorú, s nem a boldogsága
tényével volt a baj, hanem az arányokkal! Azokkal az
arányokkal, amelyek – meggyőződésem – jobbára
teljesen elcsúsztak mind az én egykori saját, mind az akkori
barátaim életében. Kevertük a szezont a fazonnal:
valamely szükségletet valami egészen mással akartunk
kielégíteni, mint amivel lehetett. S mert a szükséglet
természetesen megmaradt – hogyan is ne maradt volna meg? –,
elszellemiesítettünk, és még lelkiismeret-furdalást is
produkáltunk hozzá! Mintha az éhségre aludtunk, a
szomjúságra pihentünk, a nemi vágyra Bibliát olvastunk,
a fáradtságra pedig ettünk volna. S ha éhesek,
szomjasak, nemileg ingereltek és fáradtak maradtunk,
akkor az a mi hibánk, mert nem konvertáltuk át
kellőképpen Isten-félelemmé életünk mindennapi
ösztöneit.
Ma boldog vagyok! Egyik legalapvetőbb emberi
szükségletemet azzal elégítette ki az az Ég, amivel az
valóban ki is elégül: társat találtam. A másik felemet.
Szép és okos Majdnem Feleségemet. És családom lett. Nem
mellesleg Zsákommal sokat beszélgetünk Istenről és
eljövendőkről. Egyikről sem akarok már mindent
tudni. Tudom, amit tudok. Nem is akarok már olyan nagyon
tudni sem. Csak szeretni.
Zsákomat, összes gyermekünket és Istent. S ha marad idő
és energia, akkor akit csak még lehet! „Van már
kenyerem, borom is van / van gyermekem és feleségem.”
Csak maradjak otthon az Égben! Összes kincseimmel a
kezemben, a szívemben!
Vissza az oldal tetejére
Emberek, akik Emberek
Amint írtam, elköltöztünk. Sikeresen, bár fáradságosan.
Boldogok vagyunk. Én eddig azt hittem a boldogság
pillanatok kérdése a nagy, élet nevű katyvaszban;
egyfajta áldott, ritka állapot, amit nagyon meg kell
becsülni. Ahogy Rejtő Jenő írta saját sírfeliratára:
"Halt sok-sok évet, élt néhány napot." Másfél éve tudom,
hogy ez nem így van. Tudtam előtte is, de nem
tapasztaltam. Ezért lehet kárhoztatni is. Hajrá,
barátaim!
A költözésre hívtam a barátaimat is. Azokat, akikkel
éveket töltöttem együtt. Azokat, akikről azt hittem,
mellettem vannak, akik örülnek az örömömnek, akiknek nem
feladat, nem "kartoték-adat" vagyok, akiknek fontosak a
srácaim, akik az embert látják minden előtt.
Nem jöttek. Elvekre, dogmákra, lelkiismeretre, a vég
idejére hivatkoztak. Piszkosul fáj! Valamelyest értem,
de teljesen nem. A gondolatrendszer, amire hivatkoznak
ismerős. Jórészt része voltam magam is. Ma már,
immár nagy részt miattuk is, nem akarnék az lenni újra.
De így, ahogyan gyakorolják, nem voltam része, és
nem is akarnék az lenni soha!
Tártam szét a kezem, amikor az e-mail-jeiket olvastam.
Csalódott lettem, keserű és dühös. "Az elv elnyelte a
szeretet!" - írtam nekik.
Aztán, ahogyan írtam, jöttek más emberek segíteni.
Emberek, akiket nem külső elvek vezettek, emberek, akik
egy fillért nem fogadtak el a hatalmas munkáért, amit
végeztek, emberek, akik azért jöttek, mert érezték,
szükség van rájuk, akik érezték, kell a segítség.
Emberek, akiket nem mondok a barátaimnak, akik „csak”
ott voltak, amikor nagyon kellett a segítség egy új
család születésénél.
A cím mondata így fest, ha nem nagy betű a kezdete:
emberek, akik Emberek.
Ha világiak is, ha nem részesei semmiféle eszmének,
izmusnak. Akik „csak” ott voltak, amikor a segítség
nagyon kellett. Akik nem hivatkoztak semmire, amikor a
kezük kellett.
Nem tudok mit mondani erre, csak ezt: "Köszönöm, Uram,
hogy általuk megmutattad újra: Te nem kövezed meg a
parázna asszonyt, Te meggyógyítod szombaton is a
nyomorékot! Köszönöm ezt Neked! Köszönöm az embereket,
akik Emberek, hit és izmus nélkül! Köszönöm, hogy
gondoskodsz rólunk, az Általad létrehozott új családról
is!"
Vissza az oldal tetejére
Elköltöztünk!!!!
Sikeresen ELKÖLTÖZTÜNK!
Nagyon érdekesen alakult a költözésünk. Nem így akartam,
de több tényező miatt szombatnapra esett a tényleges
rámolás. Emiatt „természetesen” a segítő kezek száma
alaposan megcsappant. Volna. De tulajdonképpen mégsem,
mert segítettek a „kövek” is! J
Egy kollégám, akit nem mondok a barátomnak, csak jó
ismerősömnek (néhányszor voltunk vele és a barátaival
íjászkodni Üröm környékén; illetve Geri rendszeresen
megy most is velük), megkérdezte tőlem, hogyan intézzük
a költözést, cég szállít-e minket vagy sem. Mondtam,
hogy még nem tudjuk, szervezzük. Mire ő:
- Figyelj cimbora, van egy Peugeot transporter,
vigyük el azzal a cuccot!
- Jó. De nagyon sok minden lesz, Gábor!
- Sebaj, hozom a többieket is!
- Kérdezd meg azért a sofőrt, mennyiért
vállalja!
- Ingyen! Miattam jön. Aki nekem cimborám, az
neki is az!
- De azért kérdezd meg, kérlek! Nem gondolom
ingyen!
- Jó, azért megkérdezem!
Megkérdezte. A sofőr nem fogadott el egy fillért sem.
Hat kört tett az Üllői és a Flórián között. Meg kettőt
Csillaghegy és a Flórián között. Még az üzemanyagot sem
engedte kifizetni!
Gáborral jött még három embert, Zolit, Ádámot, Lacit,
eljött egy kollégám, aki az elmúlt hetekben már sok
helyszínt bejárt velem és Fehérkével (a Skodánkkal)
cipelt velem heverőt, hűtőt, gáztűzhelyt), eljött
színházi rendezőnőnk férjével és fiával, eljött egy
nagyon-nagyon kedves barátom az adventista karámból (két
másik csak ezért nem, mert 1.) vidéken építkezett a
hétvégén, 2.) az elmúlt napokban 16 órákat dolgozott, és
másnap is mennie kellett), ő hozott egy kocsit is,
aminek semmilyen költségét nem engedett kifizetni, és
egy jó darabig ott volt sógorék fia, Máté is.
Akik eljöttek, úgy dolgoztak, mint a gép. S közben
derűsek, vidámak voltak. Hétfőn Gábort kérdeztem, hogy
mégis, ne már, de mivel tartozom?
- Cimbora, ugyan már! Ma nekem, holnap neked!
Kellett a segítség, nem? Hát akkor? Különben is: valamit
olyan nagyon jót érezni körülöttetek! Nem borzongsz bele
a boldogságba?
Sóhaj, de nagyon nagy.
- De Gábor, másfél éve ezt teszem! – mondtam.
És képtelen voltam szavakba foglalni, mit jelentett,
hogy jöttek, hogy ott voltak, hogy végigcsinálták az
egészet nekünk, értünk.
Úgy volt, hogy sikerül még egy nagy transporter is
szereznünk, egy hatalmas utánfutóval (télleg hatalmas,
legalább hat méter volt!). Ehhez kellett egy D-s jogsis
sofőr is. Öröksógoromon keresztül akadt az is: Gyöngyös
mellől utazott fel, csak azért, hogy segítsen!
- Mit képzelsz? Ha Pisti sógora, barátja vagy,
nem kell pénz! Segíteni megyek!
A nagy transporternek aznap reggel szakadt ki az
olajblokkja. Aki odaadta volna, kétségbeesetten
fogadott:
- Nagyon nagy baj van!
Két perc alatt beláttam: lehetett volna nagyobb is!
- Főnök, nagyon sajnálom magát is, magunkat is,
de jobb, hogy maga alatt roggyant meg a szekér! Képzelje
el, hogy a Kiskörúton zakkan meg a masina, árúval
telerámolva! Rontototta volna a mi kapcsolatunkat is!
A Gyöngyösről feljött sofőrt visszavittem a
Stadionokhoz, a sárga buszhoz.
- János, engedd meg, hogy legalább az
útiköltségedet kifizessem!
- Ugyan már! Szép napot nektek, és a sikeres
költözést! – mondta, és úgy menekült ki az autónkból,
hogy utol sem értem.
Én küldtem az Üllőitől a cumót Gerivel, Márti fogadta a
Flóriánon Szamival. Reggel fél tíz felé kezdtünk és
éjjel tizenegykor fejeztük be.
Hullafáradtak voltunk, de boldogok.
Másnap este hoztuk haza Borit az édesapjától. Egy nappal
előtte volt az ötödik szülinapja. Szami és Geri
feldíszítették az ajtó, mécsesekből raktak ki egy nyilat
a konyha felé. Amikor Bori kinyitotta az ajtót, vagy
húsz lufi szakadt a nyakába, az asztalon pedig ott égett
a parfétortáján az öt gyertya, a háttérben meg a kölkeim
vigyorogtak rá. Aznap este egy hatalmas párnacsatával
zártuk a napot, agy nevetéssel, izzadtan, boldogan.
Miközben Márti Borit fektette, a skacok lemosható
zsírkrétával összefirkálták a kádat, az ajtókat, a
csempét. A legmegkapóbb ez volt: „Végre egy család
lettünk!” És: bizony! Végre! Egy család lettünk!
Hát, így valahogy! Istennek hála! Örüljetek Ti is
velünk!
Vissza az oldal tetejére
Carpe Diem
Carpe diem! Élj a mának!
A mondat a rosszul értelmezett kereszténység egyik
legnagyobb ellensége. Ellensége, mert a keresztény úgy
él a mában, hogy előre néz, a közelgő üdvösség felé. S
úgy véli, aki a mának él, nem tesz mást, mint gondtalan
önfeledtséggel lubickol a gyümölcsök erjedt és a test
buja nedveiben, nem gondolva ennek sem önmagára, sem
másokra ható következményeivel. Igaz, létező a veszély,
hogy a szabadságomat erkölcsi szabadosságra cseréljem,
de az igazi mának élés nem azonos az erkölcstelenséggel,
a felelőtlenséggel!
De nincs más teljességgel élhető életprogram, csak a
mának élés! Nincs, mert más idő nem áll a
rendelkezésünkre, csak a ma.
Popper Péter valahogy így említi valamelyik írásában egy
keleti guru rosszallását:
Az a baj veletek nyugatiakkal, hogy vagy a múlt felett
töprengtek (visszasírjátok, illetve búsongtok rajta),
vagy a jövőt várjatok reményteljes áhítattal, bízva
abban, hogy elhozza minden szép reményeteket. Pedig se a
múlt, se a jövő nem tesz hozzá semmit ahhoz, ami most,
ebben a pillanatban a tiéd!
Vagyis mind a folyamatosan jelen levő múlt, mind a még
be nem következett jövő blokkolja, hogy teljes
mélységében megéljem a jelent, annak minden örömét,
ízét, zamatát, sőt, formáló szenvedését is. Az arany
múlt és a mindhalálig holnap nem az enyém.
A Bibliában olvastam: "Mindenkor örüljetek!" Nincs ennél
tökéletesebb parancs a mában élésre! Örülni, minden
percben méghozzá, csak akkor tudok, ha itt vagyok, ha
értékelem, ami van, ha megkeresem, minek is tudnék az
adott pillanatban örülni. Mert az örömre mindig van ok!
Néha banális ugyan, de mindig van rá ok!
Sokat tanultam a
kedvesemtől ez ügyben. Nem leült és kioktatott, ó,
nem, hanem például abból, ahogyan eszik! Alaposan,
élvezettel rág meg minden falatot, néha lehunyja a
szemét, úgy élvezi az ételek ízét, vagy csak ragyog az
örömtől az a csodálatos zöld szeme: hogy ehet, hogy
ízletes az étel, amit a szájába vehet.
Jómagam sem vagyok éppen depresszív alkat, ha
elgondolkodóbb, óvatosabb is vagyok, mint Zsákom. Mindig
tudtam örülni annak, hogy süt a Nap, hogy kék az ég,
hogy fúj a szél, hogy jó könyv van a kezemben, hogy
szépen dalolnak még itt, a büdös Pesten is a madarak.
Egyszer egy elkeseredett pillanatomban egy Mosolylány
álnevű Ágival beszélgettem.
"Olyan reménytelenül felhős most nekem minden, Ági!"
"De a felhők felett ott a Nap!"
"Afölött pedig a sötét, hideg világűr!"
"Ahol vidáman ragyognak a csillagok!"
Tegnap Szamóca lányom valami vetélkedőt nézett. Az egyik
alany folyamatosan hibáztatott valakit, hogy nem jutott
több, és még több pénzhez. Hol a játékostársát, hol a
játékvezetőt, hol bárkit. Bosszantó volt. Még az
egyébként nem túl optimista lányomnak is.
"Vegye már észre, hogy ő is ott van, és dönt, felelős
azért, ami történik!"
És valóban!
A hölgy rosszul akarta magát érezni, ahelyett, hogy
élvezte volna, hogy játszik, hogy játszhat. "Akarsz-e
játszani mindent, mi élet?" - kérdezi Kosztolányi.
Élj a mának! Élvezd, hogy élsz, mert minden napban van
valami szép, valami felemelő, valami vidám!
Mindegyikben! Csak legyen szemem a látásra, fülem a
hallásra, kezem a tapintásra, simogatásra, és persze
szavam a hálára!
Idézetek a carpe diem életérzésről.
Versek a carpe diem életérzésről.
Vissza az oldal tetejére
Valóság 3.
Mindezeket olvasva persze feltehető a kérdés: mi a csoda
is van akkor a valósággal?
Két válaszom van. Az első a rövidebb: tulajdonképpen a
fene tudja!
Ha valóban egyfajta mátrixban élünk, ha valami magasabb
elme a tudtunk nélkül hozta létre az általunk érzékelt
valóságot, akkor túl sok esélyünk nincsen. A segítség
akkor csak kívülről jöhet: Marseus egy napon bekopogtat
mesterséges létünk ajtaján, vagy Truman halottnak vélt
apja megjelenik az utcán. S akkor mint Truman vagy a
13. emelet főhőse, ezen apró jelek által
felneszelünk, szagot fogunk, s eljuthatunk a nekünk
teremtett valóság határáig, hogy ott eldönthessük, mit
választunk.
De tulajdonképpen nem is ez az igazán izgalmas kérdés.
Shaffer Equus című drámájában a nagykamasz Alan
egy éjjel megvakít hat lovat. Alan agya rossz logikai
láncban kapcsolt össze mozaikokat. Az agyában a lovak
istenné váltak, Isten pedig nem szereti a paráznaságot,
ő pedig az istállóban szeretkezett. Bűnének tehát
Equus-isten a tanúja volt. Alanben kognitív disszonancia
jött létre, amit valahogyan fel kellet oldania. A
kedvesét választotta (nagyon helyesen), de ennek csak
egy útja volt: vakká kellett tennie az istenét.
Megvakította hát a lovakat.
A pszichológusa Dysar professzor teszi fel a kérdést:
"Jó, visszavezetem Alant a valóságba, az általunk,
normálisnak mondott emberek világába. De vajon ettől
boldog lesz? Koherens világot teremtett magának, ha az
nem is fedi le az objektív valóságot. A lovak nem
istenek, nincsenek erkölcsi skrupulusaink, felénk
emberek felé pedig végképp nincsenek. Vajon ha
megfosztom ettől a belső logikával rendelkező
valóságtól, az neki jobb lesz?"
Meggyőződésem, hogy igen! Nincs más indokom, csak az,
ami miatt Neo is kijött a Mátrix-ból, és ami
miatt magam meg elváltam: ha megneszeltem, hogy privát
valóságban élek, akkor a lelkem mélyén nyilvánvaló lesz:
a valóságos élet élménye nem pótolható műanyag
élményekkel. Illetve pótolható, de lötyögni fogok
bennük. Ezért képtelenné válok a boldogságra. Alan
megismerte a testi-lelki szerelmet. Megvakította az
istenét, mert választott. Nem érezhette már magát otthon
az önvilágban. Dysar-nak kötelessége őt onnan kihozni. A
kedvese, az élet ideát van!
Vissza az oldal tetejére
Valóság 2.
A filozófia alapkérdése: mi a valóság, s mennyire
ismerhető meg? Platón híres barlang-hasonlata,
Descartes, Berkeley és Kant, mind-mind erről
töprengenek. A Mátrix, a Truman-show, a
13. emelet, Philip K. Dick regényei (főleg a
Figyel az ég és a Kizökkent idő), és
még ki tudja mi minden, mind erről szólnak.
Egyszer feltettem néhány barátomnak egy kérdést.
Mindnyájan a testünkön, a szemünkön, fülünkön,
tapintásunkon keresztül érzékeljük az ingereket. Az
ingereket az agyunk dolgozza fel és értékeli ki. Mivel
mindnyájan egyedi személyiséggel rendelkezünk, ezért ez
a kiértékelés elválaszthatatlan a
gondolkodásmódunktól, amit a génjeink, a
szocializációnk, a tapasztalataink határoznak meg. Ezért
van, hogy egy balesetet két szemtanú egészen másképpen
tud elmondani, miközben egyik sem hazudik. De ha ez így
van, létezik-e egyáltalán objektív valóság?
Így lehet, hogy ugyanaz a tapasztalat két emberből
más-más reakciót válthat ki. A Mesterkurzus című
sorozat Kudarcok, traumák, csalódások című kötete
is rámutat: amíg az egyik embert megkeseríti, összetöri
a kudarc, a trauma, a tragédia, addig a másik tanul,
épül általa, több, emberebb lesz tőle. Ugyanaz a
tapasztalat (miközben persze minden élethelyzet más és
más..), de egészen eltérő az egyes emberre gyakorolt
hatása. Újra a kérdés: van-e objektív valóság?
Az objektív szó azt jelenti: érzékeinktől, személyes
megítélésünktől független. Természetesen van objektív
valóság: ha esik az eső, akkor esik, ha hull a hó, akkor
hull, ha akarom, ha nem, ha elfogadom, ha nem. Ha háború
van, akkor háború van, hiába is próbálom kizárni a
tudatomból. Ha süt rám a Nap, akkor is süt, ha azt
mondom, nem süt. A háborodott elme számára ezek a
valóságok ignorálhatók, felülírhatók, de ettől még
valóságok maradnak.
A lelki tapasztalatokkal is hasonló a helyzet. Minden
élethelyzet magában hordozza az általános erkölcsi
abszolútum megítélését. Akkor is, ha az egyén tagadja
ennek létét, létjogosultságát. Egy kapcsolat, egy
barátság, egy házasság attól még lehet vacak,
élhetetlen, tartalmatlan, ha nem fogadom el, hogy az.
Hazudhatom magamnak, a világnak, hogy nem az, de
ettől annak lényege nem változik meg. A valóság
azonban számomra az adott pillanatban az, amit hinni
akarok.
"Mit teremt magának a boldogtalan..."
S kétségtelen: a hitnek teremtő ereje van. Erre sokan
hivatkoznak. Aki hisz, az plusz erő birtokosa. S ez így
is van: a hit teremt, minden esetben! Akkor is, ha
tévhit. De ha az, ha tévhit, akkor előbb-utóbb eljön a
kiábrándulás, a szembenézés ideje.
A hit teremtő ereje akkor visz előre, ha a
szubjektivitásomat egyensúlyba hozom az objektív
tényekkel. Vagyis nem hagyom, hogy a személyes megélésem
teljesen felülírja vagy figyelmen kívül hagyja a
valóságot. Ahogyan azt sem, hogy a valóság teljesen maga
alá gyűrjei a személyes megélésemet.
Ha úgy élem meg önvalóságomat, hogy nem tagadom le a
tényt, amivel szemben állok, s ha nem önmagam hozom
létre a jelenséget (akkor is, ha nincs is), hanem
átélem, élvezem: eső mossa az arcomat, süt rám a Nap,
szeret a gyermekem, szerelmes belém a társam, szenvedek,
de magasabb célok érdekében történik: az az egyensúly.
Vissza az oldal tetejére
Valóság
2006 őszén, magánéleti problémám miatt létrehoztam egy
zártkörű levelezőfórumot. Számomra húsbavágó kérdéseket
tettem fel a meghívottaknak, akikről úgy gondoltam, nem
kockafejű, gondolkodó emberek, s akik nem feltétlenül
képviselik az én véleményemet. A kérdések a Biblia
házasságra, válásra vonatkozó elveiről, értelmezéséről
és gyakorlati megvalósításáról szóltak.
Volt, aki még a legeléjén így ágált: "Nem őszintén
kérdezel, megvannak az előre felállított tételeid,
azokat akarod alátámasztani!" Aztán amikor privát
levelezésben felhívtam a figyelmét arra, hogy hogy
hiszi, nem hiszi, valóban nem tudom a válaszokat, s hogy
nála is ég a ház, őt is igen közelről érinti a téma,
többet nem válaszolt. Azóta sem.
Volt, aki hevesen harcolt az akkor még kétségbeesetten
kutakodó, töprengő kérdéseimmel, miközben folyamatosan
egészen más kiindulási alapból közelítette meg a
kérdést, hiába is figyelmeztettem többször, hogy nem
arról van szó, amire válaszol. Amikor feltettem neki a
kérdést: "Figyu, nálatok is ekkora baj van?",
összeomlott ("Honnan tudod?") és "vallott".
Volt, aki boldogan, önfeledten sorolta a megfelelő
bibliai elveket, és saját életével, tapasztalataival
tett bizonyságot azoknak működőképességéről.
Volt, aki ledorongolt a kérdéseimért, a hozzáállásomért,
miközben néha-néha felsóhajtott önnön nézete felett:
"Persze nem tudom a gyakorlatban ez hogyan lenne
megvalósítható, nem tudom, képes lennék-e rá, s hogy
érdemes-e egyáltalán?"
Bibliai válaszokat kerestem, de valami egészen mást
találtam. Elvekben akartam megkapaszkodni, s persze
szerettem volna, hogy az elvek alátámasszák azt, amire a
természetes eszemmel jutottam, amerre a józan ész és az
érzésem vezettek, de közben nyitott lettem volna a
fajsúlyos válaszokra. Amik nem érkeztek meg. De, mondom,
megérkezett valami más!
Attól, ahogyan igaz vagy vélt barátaim, hittestvérem
reagáltak a kérdéseimre, leesett a tantusz:
mindnyájuknak volt Biblia-ismerete, de a kérdésemre
adott reakciójuk nem annyira ettől az ismerettől
függött, hanem attól, hogy milyen élethelyzetben voltak,
és merre, milyen irányba szerették volna továbbvinni az
életüket.
Aki a legelején kiszállt a válaszadásból: pocsék
házasságban élt, teljesen elhanyagolta őt a házastársa,
de nem akart szembenézni azzal, hogy a kapcsolatuk
gyakorlatilag nem házasság. Ezért elmenekült a
szembenézés elől, nehogy eljusson oda, ahová én:
élhetetlen életet él, szenved, senyved, sorvad.
Aki másra reagált, mint amit kérdeztem: menteni akarta
csődbe jutott házasságát, ezért nem fogadta el, hogy
lehet megoldás a válás.
Aki ledorongolt, miközben a gyakorlati megoldásról
fogalma sem volt: nagyon megjárta a legutóbbit, s évek
óta nem élt párkapcsolatban.
Aki egyetértett velem (szijjja Ofi dezsvér!") előbb
bejárta azt az utat, amit én.
Magam sem tettem mást: a saját utamat, a saját
megoldásomat kerestem.
Vagyis önnön életének súlyától egyikük sem volt mentes,
"elfogulatlan" teológiai ítéletet ezért képtelenek
voltak hozni. Amit teológiába csomagoltak az önigazolás,
illetve célkitűzés volt.
Ezt először lehangolónak gondoltam. Hol van itt az
abszolút, a mindenkire vonatkozó Igazság?
Aztán rájöttem: felszabadító kincset találtam!
Szabadságunk van az Istetől, hogy úgy éljük az
életünket, ahogyan az nekünk valóban a legjobb,
a leginkább reánk szabott! Nem másoknak kell
megmondaniuk, hogyan kell élnünk, nekünk magunknak kell
megtalálni a utunkat. Nem a külső törvényekhez, leírt
betűkhöz való alkalmazkodás adja a biztos fogódzót,
hanem az, ha hallgatunk a lelkiismeretünkre és a
szívünkre! És ezek közül egyik sem hagyható ki! Ha
bármelyik jelez, figyelni kell a jeleire!
Vissza az oldal tetejére
A művészetről
Két évvel ezelőtt néztem meg egy televíziós ismétlésben,
majd olvastam újra Varga Katalin Barátom Bonca
című ifjúsági kisregényét. Nincsen nagy története a
műnek. Nincsenek benne világmentő konfliktusok,
nincsenek iszonyatos Főgonoszok, nincsen tele az
izgalom, a félelem sikításaival, a küzdelem
rikoltásaival, hörgéseivel. Ilyen szempontból tehát, a
mai televíziós műsorokon és mozifilmek szocializálódott
fiataloknak, és az ezekhez egyre inkább hozzászokó
felnőtteknek egyaránt unalmas, nyüglődős darab. Egy
kisfiú keresi a városban egyszeri kis barátját, akivel
kiválóan tudott dzsungeleset játszani, s közben
megismerkedik egy marékra való mindennapi emberrel.
Nagyjából ennyi a történet. A filmben a kereső kisfiú az
angyalarcú Kovács Krisztián volt, akit keresett, az
pedig a kopé-mosolyú Berkes Gábor. A bölcs,
gyermeknyelven perfekten beszélő festőt pedig a nyugodt
hangú Bujtor István játszotta.
Pasztellszínű darab, békés cselekményvezetéssel, derűs,
mosolygós katarzissal.
Amikor néztem a filmet, majd újraolvastam a könyvet,
felsóhajtottam: „Ilyesmit kellene írni: szépet,
megnyugtatót, felemelőt, emberit.”
Aztán megszülettek a Zsombor-mesék.
Kicsit elégedetten dőltem hátra, különösen, hogy nem
csak egy-egy részben sikerült a légkört megteremtenem, a
mondanivalót stilárisan is átadnom, hanem a mesék sora
önmagától hozta azt a hangulatot, amire törekedtem. Úgy
vannak ezekben a mesékben konfliktusok, hogy senkit sem
kell utálni közben, úgy születnek a megoldások, hogy
senkit sem kell legyőzni. Valami ilyesmire figyeltem fel
Varga Katalin Boncá-jában is.
Nemrégen olvastam egy gondolatot Müller Pétertől. A
művészet feladatáról beszélt. Azt mondja, hogy a
művészet valójában való célja a szép és a jó átadása.
Szép és jó. Természetesen nem arról van szó, hogy csak
giccset lehet írni, festeni, filmezni, fotózni, zenélni,
bármicsinálni. Sok keresztény alkotásnak induló valami
nem más, mint ahogyan Szegedi Kovács György költőbarátom
fogalmazta egyszer a kereszténynek nevezett, versnek
nevezett, rímeknek nevezett sorokba rendezett írásokról:
hitbuzgalmi költemény. Van forma (jaj, de milyen!), van
rím (jaj, de milyen!), van lelkesedés, van minden, csak
művészet nincsen. Ez se nem szép, se nem jó. A jó és
szép nem azt jelenti, hogy nincsen búcsút mondunk a
véres valóságnak. A
Betty Blue végén Zorg annyira szereti Bettyt, hogy
inkább megöli, mintsem szárnyát tépetten egy rideg
pszichiátria ágyához legyen kötözve halála napjáig.
Életem egyik legszebb filmje!
Müller Péter azt is írta, hogy bármilyen művészeti
alkotásról is legyen szó, csak akkor tölti be a
funkcióját, ha megemeli a szívet, és jobbá teszi a
lelket. A forma önmagában lehet művészi, de az igazi
művel való találkozás után másképpen megyünk
tovább, mint ahogyan érkeztünk. Ilyen értelemben a
művészet szakralitás: a transzcendenssel hoz
kapcsolatba, valamilyen különleges módon beilleszt a
természet nagy rendjébe. Valami különleges módon
harmónia lesz a lelkünkben tőle.
Minden mással töltött idő csak pocsékolás!
Vissza az oldal tetejére
Meggyőzés
„Én senkit se akarok megjavítani. Se a bogarat, férget,
se az embert. Én csak úgy nézdelődöm.” – mondja a Čapek
testvérpár A rovarok életéből című darabjának
Csavargója.
Mintegy tizenöt évet egy keresztény kisközösségben
töltöttem. Úgy éreztem, találtam valamit, valami nagyon
értékeset, ami, Aki megváltoztatta az életemet, ami
reményt és jövőt adott. Nem tartottam magam soha se
liberálisnak, se törvénykezőnek. Viszont igaz,
nézeteimben, a Biblia szempontjából fundamentalista
voltam: elismertem a Biblia mindenekfelettiségét,
iránytű voltát mai életünkben is. S mert úgy éreztem,
kincset találtam, szerettem volna azt másokkal is
megosztani. Minden rendelkezésemre álló formában. E
megosztás közben természetesen rengeteg ellenvéleménnyel
is találkoztam, mind a kereszténységen belül, mind
kívül. Beszélgettem ilyen-olyan -istákkal, izmusok
képviselőivel, beszélgettem tudatos Isten-tagadókkal és
bizonytalanokkal is.
Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy felismerjek valamit.
Valamit, ami nem vet túl jó fényt a képviselt hitemre.
Elveim, eszméim továbbadása, védelme közben néha nem az
elvek feletti Személy, sőt sokszor nem is maguknak az
elveknek a szépsége vagy belső logikája tüzelte
vehemenciámat, hanem a belső egyensúlyomnak a féltése.
Nem tudom, érthető-e, mire gondolok? Kimondva,
kimondatlanul intelligenciám egzisztenciáját féltettem:
ha nincs igazam, ha tévedek – úgy éreztem – borul az
egész életem. S mert ettől természetesen nagyon
tartottam, néha bizony nem Jézus személye, még csak nem
is kis egyházam igazsága volt a tét, hanem az, nehogy
tévedjek.
Azóta hatalmasat borult, majd egyenesbe jött az életem.
Amikor borult, borult vele saját kis -izmusom is. Fel
mertem tenni olyan kérdéseket, amik addig tabunak
tűntek, meg mertem kérdőjelezni olyan elveket, olyan
nézeteket, amik addig, úgy hittem, az egész életemet
meghatározzák.
S közben – döbbenetes volt! – megértettem, hogy
bármennyire is fontos nekem valami, legyen az vallás,
politika, pedagógia irányzat, gasztronómiai mesterfogás,
bármi vagy akármi, amit másképpen gondolok, mint bárki
körülöttem, nem történik semmi sem, ha nem értenek velem
egyet. Persze, jobban szeretem ma is, ha egy húron
pendülhetek azokkal, akikkel kapcsolatba kerülök. Jobban
szeretem, ha egy nézeten vagyok, én drága szerelmes
Zsákommal, a gyerekeimmel, Szamival és Gerivel, nagyon
szeretnék egy véleményen lenni apró Majdnem Nevelt
Lányommal, a munkatársaimmal, a főnökeimmel,
mindenkivel. Jobban szeretnék, de megértettem valami
evidenciát: egyáltalán nem dől össze a világ, ha ez nem
sikerül.
Olvastam ma a 168 Órát. A rendszerváltáskor
rendszeresen, aztán jó néhány éve egyáltalán nem
olvastam ezt a sajtóterméket. Most Zsákomtól kaptam
néhány elmúlt heti példányt. A mai magyar
kormányzó-koalíció bomlásáról és Bayer Zsolt antiszemita
írásáról olvastam benne cikkeket. Örülök a koalíció
bomlásának, Zsolt írását, stílusát mindig nagyon
szerettem (a szóban forgó eszmefuttatását nem olvastam).
Még akár igaza is lehet a cikkeknek. S ha igaza is van,
pl. Zsoltot illetően, nekem nem fáj. Bármennyire is
szeretem az írásait. Azonban szomorú lettem a 168 Óra
olvasásakor. Azért, amiért már a Demokratát sem olvasom
rendszeresen, még ha közelebb is áll a nézeteimhez.
Szomorú lettem, mert bár hiszek Istenben, van politikai
meggyőződésem, vannak elveim, nézeteim, de már nem
akarok senkit megváltoztatni, és szomorúvá tesz a
görcsös erőlködés, amikor azzal találkozom, hogy mások
igen.
Mert nem hiszek a megváltoztatásban. Ahogyan a boldoggá
tevésben sem. Nem lehet senkit sem megváltoztatni, sem
boldoggá tenni. A lehetőségek bennünk vannak a
változásra.
Zsákomtól tanultam (ha nem is direktben akart tanítani):
hagynom kell időt mindenkinek, hogy hasson, aminek
hatnia kell. Ahogy Márai írja a Füveskönyv-ben: a
dolgokat meg kell várni, türelmesnek kell lenni, amíg
megérkeznek hozzánk. Azt, hogy kinek mennyi időre van
szüksége, én nem szabhatom meg. Ezért információkra
igen, de kampányokra nincsen szükség. Azok csak
oldalakra állítanak, de nem tesznek igazán, mélyen
gazdagabbá. S nekem nem oldalakra, hanem emberekre van
szükségem. Akkor is, ha nézeteimmel, hitemmel, ha
akarok, ha nem, azért bizonyos oldalon állok én is.
Ofi barátom így véleményezte 2006 végén egy eleve
kudarcra ítélt párkapcsolatomat:
– Nagy hülyeséget csinálsz, de a hülyeségtől
függetlenül, akárhogyan is lesz, bármit döntesz,
szeretlek téged, meg szeretem őt is, meg minden
érintettet.
És nem ez, nem így lenne a lényeg?
Vissza az oldal tetejére
Jobb és bal
Politika. Nehéz, fájdalmas ügy. Magáról a politikáról
eszmélkedtem már
egy hosszabb esszében. Most nem erről lesz szó.
Jobb és bal. Politikai fogalmak. Alapvetően a brit
parlamentben születtek meg, és földrajzi elhelyezkedést
jelentettek: jobb oldalt ültek a gazdasági értelemben
piacban, erkölcsi értelemben kereszténységben
gondolkodó, baloldalt pedig a szociálisan érzékeny,
erkölcsi értelemben az emberben gondolkodó politikusok.
Szociális szempontból mindenképpen baloldali vagyok.
Közel áll a szívemhez az egyenlőség, az egymás iránti
együttérzés, a szociális érzékenység naiv, manapság
életidegen eszméje. Közel, ahogyan a kereszténység
eredeti, jézusi értelemben vett eszméje is.
Erkölcsi és gazdasági értelemben mindenképpen jobboldali
vagyok, mert idegen tőlem a politikai baloldal erkölcsi
liberalizmusának szabadossága, és főleg idegen a
szocializmus kelet-Európában és Ázsiában már bizonyított
kegyetlen, cinikus embertelensége, a „lehet, hogy nem
erkölcsös, de jogszerű”-pragmatizmusa. Ahogyan persze
viszolygok a jobboldalt fenyegető örök veszélytől: az
erkölcsöt törvénnyel kikényszeríteni akaró, az egyházat
(értsd: a mindenkori öt-hat nagyot) és az államot
összefűző, kvázi inkvizíciós koncepcióval, majd
jólmegáldalakkényszer-jóviselkedéssel bakancsossága is.
Ezzel együtt nem vagyok apolitikus. Eddig minden
magyarországi szavazáson részt vettem. Van véleményem,
és egyértelműen húz bennem a mérleg, hogy milyen irányba
tegyem a voksomat. Nem pártokra, nem emberekre, hanem
irányzatokra szeretek szavazni.
Viszont azt figyelem jó ideje, hogy Magyarország valami
kifordított szemlélettel illeti önnön politikai
pártjait, és azok is önmagukat. Hazánkban nem tudja a
balkéz, hogy ő jobb, és fordítva. Azok a politikusok,
akik a baloldali liberalizmust írják zászlajukra,
hatalmuk gyakorlásakor nem tesznek mást, mint elvesznek,
megszigorítanak, nadrágszíjhúznak. Azokat pedig, akik
jobboldalinak határozzák meg magukat, valamelyest joggal
érheti a vád, hogy véleményükkel, álláspontjaikkal,
ténykedésükkel a Kádár-korszakba pislognak vissza.
Ezen a ponton kvázi felesleges jobb- és baloldalról
beszélni. Tulajdonképpen immár csak egy kérdés marad:
melyik oldal ténykedése nyomán egyenesedhetnek fel a
gerincek, könnyebbülhetnek meg az emberek, és lesznek
jóllakottabbak a gyerekek. A többi púder és rizsa.
Vissza az oldal tetejére
A szavak ereje
Szilveszter előtt néhány nappal egy szentendrei panzióba
mentünk drága Zsákommal. Kellemes szoba, nagyon kellemes
tulajdonosokkal, és viszonylag kellemes árakkal.
Kettesben és csak kettesben akartunk lenni. Vittünk
vacsorát, illatos vörös bort ittunk, együtt voltunk,
szerettük egymást.
Zsákom még vacsora előtt javasolta:
– Ha ettünk, lezuhanyoztunk, együtt voltunk, menjünk
majd el sétálni egyet a korzóra, jó?
Vacsora után kimentünk a kertbe egy kis friss levegőt
szívni. Hideg volt nagyon, nekem annyi levegő elég is
volt, elment a kedvem attól, hogy sétáljunk még egy
nagyot az éjszakában.
A szobánkban levettük a kabátunkat, pulóverünket, vastag
nadrágunkat.
– Hideg van – mondta Zsákom. – Nekem nincs kedvem
sétálni, Morzsám!
– Hát, én is azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neked,
hogy maradjunk inkább itt, a melegben, és legyünk csak
kettesben együtt.
Zsákom meghökkent.
– Miért kellett azon gondolkodnod, hogyan mondd el? Hát
így: Nincs kedvem menni, hideg van. Nem?
Meghökkentem, ahogyan akkor hökken meg az ember, amikor
kézenfekvő dologra csodálkozik rá.
Azóta is el-eltűnődöm rajta, vajon miért óvatoskodunk
annyit a kapcsolatainkban, miért nem azt mondjuk, amit
érzünk, amit gondolunk, miért köntörfalazunk, miért
beszélünk félre, miért játszmázunk annyit? A válasz
egyértelmű: félelemből. Félünk, hogy az őszinteséggel
tönkreteszünk valamit, hogy konfliktust generálunk, hogy
magunk ellen fordítjuk „alanyunkat”, hogy önzők leszünk,
hogy megaláztatunk, stb., stb.
Azt azonban elfelejtjük, hogy a ki nem mondott, szőnyeg
alá söpört vágyak, feszültségek, nézeteltérések,
elvárások mind-mind dolgoznak a mélyben, s ha konkrétan
nem, hát hátból támadva előbb-utóbb útra kelnek,
kiszűrődnek, kirobbannak, ütni késztetnek vagy
megaláztatnak, játszmákba kényszerítenek.
Nem az a cél, hogy durva legyek, mint a pokróc, hanem
az, hogy nyílt és őszinte. Akár a vágyaimról, akár a
feszültségeimről van szó. Csak ekkor tudok az adott
kérdésről, és csak arról beszélni. Napok, hetek, hónapok
múlva már egészen más formában, máshogyan aljaskodnak
elő ezek az elfojtások. S akkor már szinte lehetetlen
csak az adott problémáról beszélni.
Zsákommal kezdettől fogva ment nekünk az „akkor és
ott”-kommunikáció, ha konfliktusrendezésről volt szó. A
nagy dolgokban erősen kiálltam magamért. Ahogyan Zsákom
is. Ezért éltük túl eddig bármelyik feszültségeinket,
nézeteltérésünket. Úgy látszik – talán a múltam
kapcsolatai miatt, talán a múló gyávaságom miatt – a
kisebb kérdésekben való kiállás számomra még a régi
önvédő reflex szerint működött a panzióban.
Mert kimondani mindig érdemes. Az önbecsülés, a
nyíltság, az átláthatóság miatt.
De a szeretet, a feltétel nélküli elfogadás a legjobb
táptalaja a játszmanélküliségnek. Zsákom így szeret,
elvárja tőlem, hogy mondjam, mi szeretnék. Ezzel
szabadít fel, hogy még inkább önmagam legyek.
Vissza az oldal tetejére
Elszakadás 2.
Zsákom is, én is elváltunk a magunk ex-étől. Saját
döntésünk folytán elszakadtunk. Akartuk a kapcsolatunk
végét. Akartuk, mert nem láttunk benne perspektívát,
mert megtört, megszűnt a bizalom, megbicsaklott a
tisztelet. Akartuk, mert tudtuk, éreztük: ebből már nem
lesz élet.
Mindkettőnknek vannak gyerekei, neki egy, nekem kettő.
Szeretjük egymást, és nem egymás miatt váltunk el.
Lezártuk magunkban a múltat, felszántottuk, felsóztuk a
talaját, nesze neked pszichés Karthago!
Nem akarunk bántani, nem akarunk rúgni a történtek
miatt: emberként akartuk befejezni, ami nem folytatható,
tisztán, világosan lezárni, ami amúgy is véget ért, és
egy szép tiszta lapot előhúzni az újrakezdéshez. S ehhez
kaptuk egymást az Égtől: mint tört csésze darabjai, úgy
egészíti ki Zsák a Foltját. „Ezerrel” egymásban,
családban, házasságban gondolkodunk. Olyannyira, hogy
egyébként anyás lányom is így fogalmazott: "Ti olyan
szépek vagytok együtt!" Egyszerűen szép, egyszerűen
csoda, ami történik bennünk, körülöttünk!
Egymás exe-ivel kapcsolatban mindkettőnkben komoly
feszültségeink vannak. Sokat beszélgettük erről a
napokban is. Mindketten megfogalmaztuk, mi az, ami zavar
bennünket. Nem az ex-ek ténye, mert az megkerülhetetlen.
Nem az ex-ek jelenléte, mert az a gyerekek miatt
szükségszerű. Sokkal inkább kinek-kinek a saját belső
viszonyulása a saját ex-éhez. Bízunk egymásban, kétség
és bizonytalanság nélkül, vagyis nem arról van szó, hogy
a visszakacsintástól, -vágyódástól félnénk. (Tiszteljük
is annyira egymást, hogy ezt nem csúf, játszmázó
metakommunikációval, hanem nyílt szembenézéssel oldanánk
meg.)
A beszélgetésinkből megértettük, hogy még mindketten
féltjük a magunk exét. Feleslegesen kíméljük őket.
Feleslegesen, hiszen, „barátságban” tudtunk elválni, s
egy jó barátnak meg kellene értenie az ilyen vagy olyan
– számára, nem biztos, hogy kényelmes –, kritikánkat,
kérésünket.
Csapdába estünk, mert nem vettük eddig észre, hogy az
ex-eink gondolkodásmódja nem változott meg: nagyjából
még mindig úgy gondolkodnak, ugyanazokat a reakciókat
várják el tőlünk, mintha mi sem történt volna. Bennünk
pedig, mindkettőnkben van egyfajta féltés, kímélési
szándék az irányukban. S ha ezen nem változtatunk soha
nem fogunk tudni felnőtt-mód elszakadni tőlük, és nekik
sem segítünk ezzel semmit. Hogy nincsen harag, gyűlölet,
az csodálatos, dicsérünk is érte minden résztvevőt, de
önmagában ez nem elég!
Mérlegelnünk kell: melyik kapcsolat a fontosabb a
számunkra? Itt vagyunk, egymást akarjuk, s egy jó ideig
még nem lehetséges, és nem is kell ugyanazon mércével
mérni, ugyanúgy kezelni az ex-eket, ahogyan bárki más
barátunkat. Szükségszerűen át kell alakulni a
kapcsolatoknak, vagy ha ez nem megy, meg kell szűnniük.
Az új család érdekében. S az ő újrakezdésük érdekében
is.
Ha mi most továbbra is fenn akarunk tartani valami
látszatot, akkor a válásunk a gyakorlatban csak
„látszat-válás” lesz! De négyen nem férünk el egy
házasságban!
Vissza az oldal tetejére
Elszakadás
ELŐSZÓ
Ez egy sajátos bejegyzés. Az elejét, egy az egyben
én írtam. Átolvasatlanul, szerkesztetlenül átküldtem
Zsákomnak, aki aztán spanyolviaszt talált fel nekem, és
befejezte helyettem a munkát, levéve a vállamról a
fáradtságot, hogy rájöjjek, mire is akarok kilyukadni.
:-) Amit írt nagyjából egészében beszúrtam az 2.
rész szövegébe, és most elégedetten hátradőlök, mert ezt
akartam írni! :-) És így a blog-oldalamon sem
nagyon fog vitatkozni velem. :-) Bár mindenre
képes! :-)
Az általános evidenciákból indulok ki.
Elszakadni tudni kell. A Biblia is azt mondja, akkor
igazi, akkor valódi egy házasság, ha „elhagyja a férfiú
az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez:
és lesznek egy testté” (1Móz 2:24). Mert csoda az
utóbbi, mindenki erre vágyik, ám ha nincs elhagyás, nem
jöhet létre semmiképpen! Hadd tegyem hozzá: nem csupán a
szülők elhagyásáról van itt szó, hanem bármely
meghatározó kapcsolatról, Bárki is van a férj és a
feleség között: nem lehetnek egy testté. (Ne tessen
mosolyogni, nem anatómiáról és fizikai között-létről
beszélek!)
Fontos, hogy az elhagyás a leszakadás nem kilométereket,
nem köpködést, nem hátat fordítást jelent. Dehogy! El
lehet hagyni a szülőt úgy is, hogy egy fedél alatt él a
két család. Elhagyni azt jelenti: a saját életemet élni.
Elhagyni azt jelenti: felnőni. Elhagyni azt jelenti: nem
függni tőle többé semmilyen értelemben.
Azonban a régi reflexek néha erősebbek bennünk, mint a
józan ész. És a biztos rossz jobb, mint a bizonytalan
jó. És amit az ész tud, azt nem képes mindig követni a
szív. És a szív hiába tudja, hogy értelmetlen, hogy
vége, hogy innen már sehová, hogy ebből már semmisem,
mégis kapaszkodik, mégis érvel, magyaráz, ideologizál. S
ha ezeken is okosan túllép, orvul elősettenkedik a
megszokás, a múlt-reflexek sompolygó galádsága.
Mert mindenki, aki fontos volt, itt van bennünk. Ők
tettek olyanná, amilyenek lettünk, a szeretetükkel, a
bizalmukkal, a gyűlöletükkel, a megbízhatatlanságukkal,
a kiszámíthatatlanságukkal, önmagukkal. Hatottak ránk,
formáltak a velük kapcsolatos döntéseinken keresztül is.
Ha akarjuk, ha nem, itt vannak velünk. Itt vannak a
gyerekeinkben is, a lurkókon keresztül is, és a miattuk
való kikerülhetetlenség okából is.
De ha nincs köldökzsinór-szakadás, akkor nincs
önállóság, akkor függőség van. Akkor igazából nincsen
élet. Mert az elszakadás ilyenkor maga az élet.
Vissza az oldal tetejére
A véletlenek
A véletlen olyan esemény, amely a dolgok meglevő
rendszeréből és logikájából nem fakadóan következik be.
Nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy mindennek oka és célja van az ember
életében. Abban, hogy ami történik, a fejlődésünk
érdekében történik. Fejlődés: jobb emberré levés.
Mindennek a célja: beilleszkedni a dolgok nem látható
rendszerébe, megtalálni valódi magunkat, megtalálni az
embert, s ezáltal megtanulni harmóniában élni
önmagunkkal és a környezettel. (Előadásokban sokszor
elmondtam: a harmónia nem külső körülményektől függ, ezt
csak ma gondoljuk, hisszük így; Pál apostol a kalodába
zárva is dicsérte Istent, mert túl látott a pillanaton.)
Zsákommal kísérletet tettünk, hogy összeszámoljuk,
mennyi „véletlen” segítette eddig a kapcsolatunkat.
Kilenchónapos pályafutásunk során eddig tizenkilenc
olyan „véletlen” adódott, amely nélkül ma nem ismernénk
egymást, vagy nem lennénk már együtt.
Nem tudom már kitől kaptam a mondatot, de a tartalma
nagyon belém tapadt: „Ha valamit nagyon akarsz, az egész
univerzum összefog annak érdekében, hogy meg is
valósuljon.”
Bár a mondatból nagyon hiányzik az irány, a lelkület
meghatározása, nekem egyértelmű, hogy a „nagyon akarás”
célja csak pozitív lehet, hogy az univerzum összefogjon
értünk. Igaz persze, hogy az akarat teremt. Szörnyű
dolgokat is. Itt van erre az elmúlt XX. század vérözöne.
De a pozitív célú akarás nem időben létező akarás. Időn
kívüli, örökérvényű. A pozitív akarás: szeretet.
Szeretet általi valóságteremtés. Építés. „Szeretni azt
jelenti, hogy a legjobbat akarom kihozni a másikból” –
mondta egyszer egy csoportos beszélgetésen egy Timi nevű
lány.
A „véletlen” a szeretet útkészítője. Ami „véletlen”
adódik, azért adódik, hogy szeressünk. Azért, hogy jobbá
legyünk. Nem úgy, hogy pudingok leszünk, alázatoskodunk,
nem úgy hogy hülyére vetetjük magunkat, hanem úgy, hogy
egyenes gerinccel, tartással, de szívvel éljük az
életünket.
A „véletlen” tehát lehetőség a jól döntésre, alkalom a
teljessé váló létre.
Vissza az oldal tetejére
P. S. Kunderától Ofi piramisához
Ez az utóirat nem az én írásom, de nagyon ideillik!
Kunderát idézem „A lét elviselhetetlen könnyűségé”-ből.
Tereza gondolkodik Kareninről, a szuka kutyáról, és a
kutya iránt érzett szeretetéről.
„Ez a szeretet önzetlen: Tereza semmit sem követel
Karenintől. Szeretete sem követel tőle. Sohasem tett föl
magának olyan kérdéseket, amelyek az emberpárokat
gyötrik: szeret engem?, volt, akit jobban szeretett
nálam?, melyikünk szeret jobban, ő vagy én? Lehet, hogy
mindezek a kérdések, amelyek firtatják, vizsgálják,
faggatják a szerelmet, csírájában meg is ölik. Lehet,
hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert ara vágyunk,
hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk
valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények
nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk a puszta
jelenlétével.
És még valami: Tereza elfogadta Karenint olyannak,
amilyen volt, nem akarta a saját képére változtatni… Nem
azért tartotta a kutyát, hogy átalakítsa (ahogy a férj a
feleségét, a feleség pedig a férjét akarja átalakítani),
hanem csupán azért, hogy megmutassa, hogy megtanítsa az
elemi nyelvre, amely lehetővé teszi, hogy megértsék
egymást, és együtt élhessenek.
Meg aztán: A szeretet, amely Terezát Kareninhez fűzi,
önkéntes, senki sem kényszerítette rá.”
Vissza az oldal tetejére
Ofi piramisa
Ofi a barátom. Persze nem ez a valódi neve. A név az old
friend angolkodás rövidítése. A piramis pedig nem is az
ő piramisa igazából (nem tudom, kié), csak én tőle
hallottam először róla. Ezért nekem mégis az ő piramisa.
A piramis nagyjából így fest:
A lényege a következő. Mindannyiunk kapcsolatrendszere
annyira egészséges, amennyire a legalsó szint
egészséges. Ugyanis minden szint szoros összefüggésben
áll az alatta levőkkel, s mert a piramis a csúcsán áll,
ebből adódik, hogy ha az egyén önmagával nincsen
harmóniában, nem lehet abban semelyik felette álló
szinttel sem. Minden más csak látszat.
Ofi úgy érvelt nekem, hogy ezért kötelessége minden
embernek önmaga ismeretével, megismerésével foglalkozni
elsősorban, s csak utána léphet igazából tovább felsőbb
szintekre.
A delphoi jósda bejárata felett ez a felirat állt:
"Ismerd meg önmagadat!". Mit keresett ez egy jósda
felett? Ha nincs önismeret, bármilyen más ismeret félre
vezet, fals útra térit. Ha nincs önismeret, akkor az
ember nem fogadja el önmagát olyannak amilyen, vagy alá-
vagy túlértékel. Vagyis nincs, nem lehet sem benne, sem
körülötte harmónia. Szeretni, bízni az tud, aki
harmóniában van önmagával.
Az önismeret alapja az önmagunkkal szembeni, játszma
nélküli őszinteség. Az, amikor nem köntörfalazunk sem
hibáink, sem erényeink, felett, amikor vállaljuk a
teljes felelősséget önmagunkért, szavainkért,
tetteinkért, gondolatainkért, érzéseinkért. Amikor nem
köpjük szembe a tükröt, és nem kenjük mindig másra a
sorsunk balosságát, hanem belátjuk: a gondolkodásunk
teremti meg a környezetünket, a kapcsolataink minőségét.
Vissza az oldal tetejére
Ritmus
Ritmus. Kiszámíthatóan visszatérő ütem. Mindennek
ritmusa van: forog a föld, változnak az évszakok,
mindennap van reggel és este (csak azon az utolsón nem
lesz valamelyik), dobol az eső, ver a szív, lépünk,
futunk, táncolunk, zenélünk, verset írunk, olvasunk,
szeretkezünk. Ritmus nélkül nincsen élet.
Minden dolgunknak, és minden ember életének megvan a
maga ritmusa: a napjainak, az éveinek, a
felfogóképességének, a reakcióiak, az érzelmi világának,
az élete egészének. Ha valaki kiesik a ritmusból, akkor
nem lehet önmaga.
Mert ha rossz a ritmus, akkor baj van. Ha egy zenész
rossz ritmusban játszik, azonnal disszonáns lesz, amit
hallunk. Ha rossz ütemben ver a szív, kihagy vagy
meglódul, akkor rosszul leszünk. Ha rossz ütemben,
lépünk, futunk, összeakad a lábunk. Ha rossz ütemben
szeret a testünk, megtorpan a gyönyör. Ha rossz ütemben
mondják a verset, elvész a szépsége. Ha rossz ütemben
váltunk sávot az autónkkal, összetörjük magunkat. Ha
rossz ütemben reagálunk a dolgokra, amik elénk tárulnak,
vagy utunkba állnak, lekéssük a lehetőségeket, vagy
fejjel megyünk a falnak.
S persze itt a kérdés: miből ismerhető fel a helyes
ritmus? Ha helyes a ritmus, jól mennek a dolgok: szól a
zene, életet üzen a szív, gyönyört a test, harmóniát az
élet. Otthon vagyunk önmagunkban, a világban. Minden
ellenére. S hogyan illeszkedjünk vissza, ha kiestünk
belőle? Mindig meg kell állni, és figyelni kell!
Figyelni, hogy honnan estünk ki, hová kell visszatérni.
Mint a csoporttól leszakadt kiránduló: visszamenni
addig, amíg még jó volt. S ha figyeltünk, utána mozdulni
is kell: visszalépni a táncba, a versbe, a futásba, a
szeretkezésbe, önmagunk és az Ég által nekünk diktált
ritmusba.
Hunyd be a szemedet! Figyelj! Hallod, érzed már...?
Vissza az oldal tetejére
A PINCE
a dráma szövege;
képek a színpadi
előadásról
Egy kamaradarab ’56-ról
Sorsfordító idők. Szembenézés a múlttal, szembenézés a
jelennel, szembenézés az igazsággal.
Öt ember egy pincében. Öt ember a tűzben, pusztulásban,
eszmékben és önnön múltjában.
*
Felolvasóestes ősbemutató:
2007 október 20., 19 óra, Mezei Mária
Szeretetszínház Tenyérnyi Színpad
Díszlet
és jelmez:
N. Kiszely Melinda
Szereplők:
Kovács – Balkay Géza
Nusika – Kilin Ildikó
Jocó – Benkó Bence
Mari – Mohácsi Eszter
Kálmán – Mohácsi Zoltán
Vissza az oldal tetejére
Főnix
Néhány gondolat a tűzben elhamvadó, de újjászülető
mitológiai madárról.
Vissza az oldal tetejére
Felelősség vagy
kísértés?
A 2006-os választások nagyon sok kérdést, kételyt
felvetettek. A 2006-os választás több volt, mint egy a
négyéves periodikák közül. Hogyan viszonyuljon a
politikához egy magát meggyőződéses kereszténynek valló
ember, ha az olyan, amilyen? Mi a helyes magatartás: a
teljes távolságtartás, vagy a mellszéles belevetődés?
Egyáltalán: mi is a politika?
Vissza az oldal tetejére
„Tisztelt szülők, tanárok, gyermekek… Irma
néni!”
No, úgy látom, nagyon
sokan meglehetősen értetlenül néznek rám, hiába is
idézem Sándor György réges-régi humoralista
elmefuttatásának kezdetét. Ezért elő is veszem inkább
előre megírt szövegemet, amelyet, kérem Önöket,
Benneteket, mindenki megtisztelő, feszült figyelemmel
hallgasson végig!
(Egy kb. negyven
oldalas paksaméta)
Mindenki kellő módon
megrémült? Nos, akkor elégedett vagyok.
Gondolom,
így dizájnom szerint nem túl sokan ismernek. Se meg-, se
fel-. Maximum, akik – változnak az idők! – az iwiw-en
már megtaláltak, illetve akiket én megtaláltam. Meg
persze azok, akiknek a mai délután már először vagy újra
bemutatkoztam: Mohácsi Zoltán vagyok. Ez így persze nem
sokat mond. Különösen a mostani diákoknak, gyerekeknek.
Ami itt és
ma fontos: öregdiák vagyok. Öreg, tulajdonképpen –
jó-jó, ne berzenkedjenek a nálam is… öööö… biológiailag
is… öööö… érettebbek – életkoromat tekintve is.
Hiszen legyünk őszinték, ki emlékszik arra, mi is
történt itt úgy 1977 idusán? Aki pedig emlékszik… hát,
jaj neki! Nekünk. Pedig az élet, így-úgy, még nekünk is
szép!
*
Szóval: mi
voltunk, az osztálytársaim és én (meg persze a B-sek),
az első felsőt kezdő évfolyam itt, a Harrerban.
Kinek mit
jelentett ez…
Nekünk azt,
hogy a Raktár utcái suliban már összeszokott minket
egyszerre csak szanaszéjjel szedtek. Így lett addigi
osztálytársi mivoltából a párhuzamos osztály tagja
például Szoka vagy Rédey Ági. És így hagytunk magunk
mögött néhány arcot, akiknek ma már a nevére sem
emlékszünk… -szem. Hm.
Az első
stressz után azért persze oldódott minden görcs. Új,
frissfestés-szagú iskola, új, még frissfa-illatú padok –
a Raktár ebédlőjében Rózsika nénire már rászakadt a
vakolat, meg is repedt a bordája –, új tanárok… Mi meg
felsősök lettünk.
De most
őszintén! Rajtunk, egykori ötödikeseken (plusz egy-két
év fel és alá) és egykori tanárainkon kívül érdekel
valakit is, mi történt itt ’77-ben?
Végignézek
az arcokon, és azon gondolkodom, mit is jelent, hogy egy
iskola harminc éves? Budapesten tengernyi iskola van,
nem tudom, mennyi… és minden bizonnyal sok van, amelyik
öregebb is, mint a Harrer. Mi abban különös, hogy egy
lakótelepi suli, harminc-, negyven-, sok-sokéves lesz?
Múlnak az évek, ’oszt akkor mi van?
De azért,
ahogy végignézek az arcokon, iparkodom felismerni (jaj,
a vacak arcmemóriám), ki az, akit ismerhetek. S nemcsak
nézek, látok is!
Hahó, miért
is jöttek, jöttetek el, hm?
Gondolom,
valami olyasmiért, mint én. Jó, tudom, túlzás: a
családtagjait nem válogatja meg az ember, de azért a
család az család, a benne levők akkor is fontosak, akkor
is alakítják az életünket, a személyiségünket, ha az
idegeinkre mennek. Körbenézek, és azért van abban
valami, nem is tudom, szívmelengető, hogy tudjuk:
mindnyájan Harrerosok vagyunk. Lehet, semmi más közünk
nincs egymáshoz. Mint a külföldön találkozó magyarok:
van abban valami nagyot nyelős, hogy tudjuk, ugyanoda
nyúlnak a gyökereink.
Mert
összekötnek az évek, diákot diákkal, diákot tanárral,
tanárt diákkal.
Meg
összekötnek az egykor volt barátságok: Endre, Zoli meg
Zoli, Tomi, Robi, Laci, Sanyi, Prof.
Meg (naná,
hogy!), összekötnek az egykor volt szerelmek! Jaj,
bizony-bizony! Soroljam? Kit beszéljek ki? Ágit, Katit,
Marit, Sophi-t, Ildit, Timit…? Nem folytatom, mert
elpirulok, s mert sokan itt vannak közülük!
*
Kellene
valami okosat és bölcset mondanom a nosztalgiázás
helyett, igaz? Riadjon meg mindenki: tudok egy csomó
bölcs dolgot mondani! Van közöttük olyan is, ami még a
gyakorlatban is működik.
Mégsem fogok
semmi ilyesmit mondani.
Az alábbi
okokból.
·
Esetleg
világnézetileg elkötelezettséget mutatnék, és az még
ebben a liberális, erkölcsmentes világban sem aratna
osztatlan sikert.
·
Mondanak itt
rajtam kívül sokan okos dolgokat, igyekezzünk csak
megjegyezni azokat, elég lesz puttonynak mára annyi is!
·
Ülnek itt
jelenlegi diákok is; és mondjátok meg őszintén:
végtelenül kíváncsiak vagytok a hosszan sorolt komoly
bölcsességekre? (…) Nagyjából erre a válaszra
számítottam!
J
*
De vannak jó
híreim! Személyválogató leszek, és ebből kiindulva tudok
örvendetes dolgot mondani!
Balogh Vera néni: a
múltkor sikerült megoldanom első gimis lányom
egyismeretlenes egyenletét, pedig mindenféle törtek
is voltak benne! Nem volt hiábavaló a munka! Kicsit
beleizzadtam ugyan, de kijött, Vera néni, kijött!
Köszönöm! Higgye el mindenki: nem kis dolog ez! Nem
égtem le a lányom előtt! Bár látta, hogy a tűnődésem
azért eltartott egy darabig… Ó, igen, és még tudok
oroszul jelenteni, „taváris prepadaváyelnyica, já
kládiváju vam”. Hát valahogy így… Rossz hír, hogy
szakközépben megbuktam elsőben oroszból (ez volt az
ellenzéiségem, de mert kiegyeztem a rendszerrel) a
pótvizsgán hármassal átmentem! És sajna Dosztojevszkij,
Csehov vagy Szolzsenyicin még mindig csak magyarul megy.
L
Aztán van itt nálam egy levél.
Nem tudom, Jutka, pardon, Jutka néni, megismered-e? Mi
ketten emlékszünk, de más nem emlékezhet: adtam neked
egy paksaméta papírt, amin egy kamaszregény-kezdemény
volt, két ujjal gépelve (hol volt még akkor
számítógép?), és te, Jutka, komolyan vetted, amit írtam.
Itt van a kezemben a bizonyíték, hogy így volt! Komolyan
vettél, s ha nem így lett volna, talán soha nem jelennek
meg cikkeim, könyveim. Köszönöm, Jutka! (Van nálam Neked
meglepetés, szólj, hogy adjam oda!)
És
sokat kirándulok a két kölkömmel.
Nagyon sokszor mondom: „A természetjáró szakkörrel
jártam itt is először…” Igen, igen, Éva, neked is
köszönöm, mert hát igen, igen, bizony, bizony! Az, hogy
vittetek minket mindenfelé a, igen a Bartával,
nem is tudom, mennyit jelentett. (Arról nem beszélve,
hogy a bakonyi vándortáborban csókolóztam először, te
pedig nem győztél ránk szólni, Vikivel, emlékszel?)
Aztán, nem tudom, Nemes Jutka néni,
ez mennyire jó hír, de sokat tanultam
szkepticizmusodból, az egykori sztoikus nyugalomból.
Gyerekeim vannak, gyakorlom is!
És most
sorolhatnám a kalandokat, hogy Endrével összetörtük a
suliudvarra az elektromos árok szigetelésének
odakészített cserepeket. Hopp, egy igazgatói Kocsis
igazgató úrtól (abban az évben Guiness-rekorder lehettem
volna intőkből!) Meg az, hogy eltörtem Virizlay Gyuszika
kezét egy szerencsétlen bringa-görkori párbajban. Jaj,
Kérdő Attti, és az ujjad, amit a wc-ajtóval zúztam szét.
S hm, Güzü, az az apukádtól elcsórt újság, amit egy
délutánon keresztül lapozgattunk itt-ott a suli előtt
oda-vissza, vagy öten, fiúk! Meg azok a telek a
jégpályának locsolt kézilabdapályával… Hova kapjak?
Értem,
magamhoz, mert fogy az idő!
*
Valamit még
el akarok mondani! Mindenképpen. Sajnos nem élek már
Óbudán. (Távlati terv, hogy de, mégis!) De óbudainak
tudom magamat. Mert ismerem a környéket. Mert szólnak
hozzám az árkádok (nem hiszem el: a Harrer 24. előtt
ugyanaz a tábla áll, mint ’74-ben!) Mert annyi minden
köt ide, ami meghatározta, ki vagyok, kivé lettem.
Utcák, terek, fák, lépcsőházak! Emberek: fiúk, lányok,
tanárok (él még a Kalapos a Harrer 14-ben?). A Harrer…
Az elmúlt
szilvesztert egyedül töltöttem otthon. Msn-en
beszélgettem több órán keresztül egy kb. húsz éve nem
látott lánnyal. Áginak hívják. Nem Harreros. A
beszélgetés hevében Ági ezt találta nekem írni:
Egyszer élünk, bár
örökké, de amikor mindenek vesznek és múlnak,
csak az marad meg,
amit a szívünk tud.
Tudom,
banális, meg közhely, meg minden, és tudom, a mondat
elsősorban lelki értelemben igazán jelentős, naná, hogy
tudom, de azért ami a szívem mélyén van, ami igazán én
vagyok, aki igazán én lettem (bárki is az én), ahhoz
nagyon komoly közük, közötök van, Harrerosok! És
nagyjából csak azt akarom most mondani: köszönöm
mindenkinek!
Vissza az oldal tetejére
|
